Nagyon tud fájni, ha nem nekünk való ajándékot kapunk: ez áll a háttérben

Ki ne kapott volna már életében rossz ajándékot? És ki ne érezte volna azt a szívszorító érzést, hogy a másik végső soron mégsem ismeri őt igazán, ha képes volt ekkora baklövésre az ajándék kiválasztásakor. Gyerekként ilyenkor még akár el is sírhattuk magunkat, vagy a szoba túloldalába vághattuk az egónkat sértő, ám jó szívből adott ezt-meg-azt, azonban felnőttként már kötnek a társadalmi elvárások, amelyek a békés együttélés szabályait szedik össze (szerencsére). Ettől függetlenül belülről ugyanazt a mardosást érezhetjük, csupán kevesebb emberrel fogjuk megosztani csalódottságunkat. De vajon miért fáj ennyire, ha valaki nem tudja kitalálni, minek örültünk volna? Az oxfordi filozófus, Jonny Thomson megválaszolja nekünk.

Az ajándék a legnagyobb öröm és a legnagyobb kín forrása is lehet

Ajándékot adni és kapni is az egyik legfelemelőbb élmények egyike lehet, ugyanakkor a legkeservesebbé is válhat. Nem mindig szeretetből adunk ajándékot. Van, hogy a kötelesség keseríti meg a folyamatot, de van, hogy a látszat fenntartása a cél vele, vagy a másik manipulálása, esetleg saját bizonytalan érzéseink elleplezésére használjuk. És a helyzet az, hogy nagy eséllyel ezt a másik is meg fogja érezni, főleg, ha az ajándék köszönőviszonyban sincsen a megajándékozott személyével, érdeklődésével vagy szépérzékével.

Thomson szerint meg kellene különböztetnünk egymástól azt, amikor „veszünk” valamit a másiknak, és azt, amikor „ajándékozunk” neki valamit. Az előbbi esetben csupán adunk a másiknak egy hasznos, szórakoztató vagy dekoratív dolgot, tárgyat, kupont, eseményre szóló jegyet, míg amikor megajándékozzuk a másikat, azzal azt üzenjük, hogy számít nekünk. Hiszen az időnk mellett a szellemi és fizikai energiánkat is belefektettük abba, hogy megtaláljuk neki azt, aminek igazán örülne. Azt üzenjük vele: „Látlak, ismerlek és szeretlek.”